3. fejezet I.

Köszönöm mindenkinek az eddigi pipákat, és komikat, íme a legújabb rész, remélem tetszeni fog :)
                                                                                                                        

A Törvényszék épületében ülök, egy kis szoba kanapéján, ahol majd elbúcsúzhatok szeretteimtől, azaz anyától. Kezemmel egy gyönyörű selyemhuzatú párnát babrálok. Tehát én vagyok a Kiválasztott. Idén is csak egyetlen aprócska cetlim volt, de mégis engem húztak. Nem erről nem Katniss tehet. Mi köze szegény Katnissnek ehhez az egészhez. Hirtelen egy aprócska gondolat csusszan át a fejemen, de nem hagy nyugodni. Muszáj átgondolnom a dolgot. A Viadalok nézettsége az elmúlt években valahogyan csökkent. Talán a kapitóliumiak nem találták kellően izgalmasnak, sokan meg is unták. A nézettség csak akkor növekedett meg ismét mikor tavaly színre léptek az elátkozott szerelmesek. A nézőket érdekelte ez az újdonság és persze a vezetőség is megnyugodhatott, hogy nem elégedetlenkednek a műsor miatt. Na és persze, micsoda jó üzleti fogás lenne, ha idén a győztek húga szerepelne az Arénában. Szegény Prim, aki egyszer ugyan megmenekült, de idén nincs kegyelem neki sem. Ó.-ó és micsoda családi dráma lenne, ha maga a nővére húzná ki. Vajon mit csinálna a vadonban ez a naiv kislány? Persze, hogyne a nézőket persze hihetetlenül érdekelné a dolog. Á szó se lenne csökkent nézettségről. A dühtől összeszorul a torkom. Lehet, hogy direkt tettek valamit, hogy engem húzzanak. Tőlük kitelik. A Kapitólium. A csillogó Kapitólium csak dúskál a jóban és a gazdagságban, persze miközben a Körzetekben az éhezés tombol. Míg ők csak azt várják, mikor kezdődik el a Viadal, addig a Körzetekben csak egy apró darab száraz kenyérre vágynának. A Kapitólium miatt vesztettem el az apámat. Elvette anyám boldogságát. Elvette a szabadságunkat, majdnem éhen haltunk. Végig kellett néznünk ahogy Katniss küzd az Arénában. És most pedig én következem. Nekem sincs mentség. Egyszerűen gyűlölöm a Kapitóliumot. Ez az érzés már az év során egyszer- kétszer felmerült bennem, de most érintett meg igazán. Most már én is tudom, amit mindenki. Hogy mi az a Kapitólium. A kéz, amely enni ad. De a lázadók beleharaptak ebbe  a kézbe. És ezért most megtorlás a jutalmunk. Az arcomat a párnába nyomom. Nem kéne így fogadnom anyát. Ne viselkedj naivan, ne légy elesett! Ne gondolják rólad, hogy könnyű célpont vagy! Viselkedj határozottan! És nyugodtan! Ne törj le! – így próbálom utasítani önmagamat, mikor meghallom a kilincs csattanását. Mielőtt belép anya felállok, és igyekszem nyugodt arcot vágni. Idén mindössze 3 percünk van, hogy elbúcsúzzunk, és csak is családtagok jöhetnek be. Egy új szabálymódosítás. Hála a Kapitóliumnak. Anya sápadt, ideges és elkeseredett. Mondanék neki valamit, elmondanám, hogy minden rendben, de ehelyett úgy érzem, a torkomra forrt a szó, és cserbenhagyott a beszélőkém. Csak erősen megölelem, és remélem, hogy ez többet ér minden egyes szónál, nyugtatásnál és magyarázkodásnál. Tudom, hogy 3 perc múlva minden megváltozik anya számára. Egyedül lesz a hatalmas házban. Nem lesz vele sem Katniss, sem én Senki sem lesz ott vele, hogy támogassa. De anyu tavaly sem tört össze. Mindketten erősek voltunk, kitartottunk, miközben a Viadalt néztük. De tavaly egymásba kapaszkodtunk. Most egyetlen dologba kapaszkodhatunk. Ha mindent amit tudok beleadok, ha nem adom olcsón magam és ha kitartok. És ezt látnia kell mind anyának, mind Katnissnek. Akkor ott lesz valami ami erőt ad nekünk. Mindannyiunknak.

-       Várlak haza! – suttogja anyu. És bár tudom, hogy ott lesznek nálam sokkal nagyobbak, erősebbek és okosabbak, halkan így szólok.

-       Mindent.. mindent beleadok. – ezt megígérem magamnak és anyunak. Katnissnek. Tartom magam ehhez. Ehhez az apró kapaszkodóhoz, ami nehéz idők esetén is erőt ad majd. Nekem. Anyunak. Katnissnek. A családomnak. Kitartunk egymásért.

-       Úgy legyen! – válaszol anyu és jó erősen újra megölel. Nem akarok olyasmin gondolkodni, hogy talán utoljára ölelem meg. Azért mert már csak mi vagyunk anyának. Aput elvette tőlünk a Kapitólium. De Katnisst nem sikerült elvennie. És most én következem.

-       Prim, egy dolgot ne feledj az Arénában. Azt, hogy gyógyító vagy. – szól anyu halkan. Az idő vészesen telik

-       Nem feledem – mondom. Ha valaha a hasznomra válhatakkor talán most. Összeszorítom az ajkamat, nehogy sírjak, miközben egy fehér kesztyűs kéz megragadja anya vállát és kifelé vonszolja. Letelt az idő. Gyorsan megszorítom még egyszer a kezét, mielőtt elmegy és a békeőrök rámcsapják az ajtót, ami hangos csattanással bezárul. Nagyot nyelek. Egyedül állok a szoba közepén. Innen nincs kiút.  Hamarosan indulunk a Kapitóliumba.