17. fejezet I.

Sziasztok! Nos, ismét it vagyok, nem tűntem el, csak is a pendrive és a géppel is volt egy kis gond, ezért hoztam később a részt. Mindenkinek elnézését kérem, remélem a résszel kárpótollak titeket! :) Most néztem át, hogy úgy kb. 120 oldal lett az Aréna, és maga a sztori pedig 267 szóval egy ideig még tartani fog, aminek én személy szerint nagyon örülök, remélem Ti is! :) Köszönöm szépen a 8 pipát és a 6 kommentet, úgy látom elnyerte a tetszéseteket az Aréna. Remélem továbbra is tetszeni fog! :) Jó olvasást, és (csak kiírom) boldog 3. Nagy Mészárlást( illetve annak olvasását :)

Clove 

                                                                                                                    

A gong. Elindult a Viadal. A hetvenötödik Éhezők Viadala, egy hatalmas, sivatagi Arénában. Ott, ahol ezer ellenség leselkedik rád, és ahol a víz, csak is a szaruban található meg. Meg kell tenned! Gyerünk! Szaggatottan szívom be a levegőt, ahogy lassan elrugaszkodom, s igyekszem a lehető legmesszebbre ugrani, le a fémlapomról. Alig pár centire huppanok le a futóhomoktól, s majdnem beleér a sarkam, de ez nem lehet. Ha beleragadok, elkapnak. Megölnek. Vége az életemnek, és a játéknak is. Majdnem elsikoltom magam, ahogy a kezem a forró homokra préselődik, mely úgy éget, mint a hatalmas kemence. Fújtatva kapom fel a tenyeremet a földről, miközben elindulok a kiszemelt kék színű hátizsákért, és a vízért. Nem figyelek semmire, egy dolog lebeg a szemem előtt: túl kell élnem a szarui támadásokat. Lihegve kapom fel a hátizsákot, amikor meghallom az első káromkodást. Távolról jön, vélhetőleg Charlotte hangja, majd azt több hangos kiáltás követi. Beleragadtak. Egyesek beleragadtak a homokba. De csak egyesek. Tudom, néhányan átugrották, és elindultak idefelé. Hallom, ahogy néhány lépt közeledik, mintha valaki, vagy egyenesen valakik szaladnának erre.  A szívem verése felgyorsul, ahogy 2 métert futok előre, és felkapom a két palack vizet. Mennem kell. Most! Ne maradj itt Primrose Everdeen! Érzem, mintha a fejemben egy óra arra figyelmeztetne, hogy túl sokáig voltam itt, hogy el kell tűnnöm. Ez itt a Bőségszaru, nem az én terepem.  A kezem, lábam remeg, és hangosan zihálok ahogy megfordulok, és futni kezdek. El innen. Egyenesen el a Bőségszarutól. El a többiektől. A Hivatásosaktól, a csatatértől. Vélhetőleg dél felé, bár ezt én sem biztosan tudom. Mindenhol csak homok, buckák és perzselő forróság, néhol szél, mely a sárga rengeteget fújja.  Nem tudok tájékozódni ilyen környezetben. A lihegésem egyre hangosabb, és a lábam remeg a homokban. Forró, és olyan, mintha belesüppednék, mintha semmi nem akadályozná meg az esetleges elmerülést. A futás egy olyan  terepen , ahol fák vannak, ahol a talaj nem ilyen forró és ismeretlen sokkal egyszerűbb. Itt mintha több fáradtságba kerülne, és még lassabban mozognék. De nem állok meg. El kell futnom. Minél messzebb a Szarutól, ahol ki tudja most éppen mi történik. Ott van a nagy vérfürdő, amelybe nem akarok belekeveredni és még tudni sem. Már a gondolatától megremeg a gyomrom, és félelem áraszt el, úgy hogy igyekszem kizárni az elmém leghátulsó zugából is. Nem vagyok ott, sikerült elmennem, és most jobb, ha nem gondolok rá. Nem, nem szabad.  A kezemben olyan erősen szorongatom a kulacsomat, hogy érzem, ahogy az izzadtság betölti a tenyeremet, s jóval később az üveget is.  De soha, semmi áron el nem engedném. Víz. Két palack víz. Az életem múlik rajta, ebben, egy ilyen Arénában. Sivatag. Lassan lélegzem, és kissé kocogásra váltok, miközben megpróbálom kitisztítani az elmémet. Sivatag. Mindenhol homok, perzselő homok. És forróság. Van egy olyan érzésem, hogy sem Katniss, sem senki nem számított erre. Sivatag. Nem hiszem el, hogy ez egész Aréna csak sivatag, csak homoktenger mindenhol.  Illetve. HA sivatagba vagyunk, csak a Bőségszarunál találhatunk vizet és talán élelmet is Aki nem szerzett, annak vissza kell mennie oda. De a Hivatásosak valószínűleg elfoglalták az egész Bőségszarut, mint minden évben szokás. Legyőzik a leggyengébbeket, összefognak, és akiket még nem kaptak el azok ellen hajtóvadászatot indítanak. Ki tudja, talán Phoebe éppen engem javasolt első zsákmánynak.  Megborzongok a Hivatásos szóra. Mi lehet a többiekkel most? Ők mit gondolnak? Mert én, így mondva semmit, de semmit nem tudok a sivatagról. Nagy, forró és száraz. De semmi többet. Nálunk a tizenkettedikben csak fák vannak. Fák, és nyirkos idő. Talán a déli Körzetek, mint a második, akiknél nagyobb meleg tombol, talán ők tudhatnak valamit. De én semmit. Hol tudok elrejtőzni? Tudom, hogy tanultam a Kiképzésen erről, de talán sikerül is felhasználnom a tudásomat? Mindenesetre az égre nézek. Túléltem a Bőségszarui támadásokat. Ez valami. Ennek kell örülnöm ebben a percben. Magamban hálát adok Istennek, hogy sikerült elmenekülnöm, majd hirtelen lassú sétára váltok. Nem könnyű a kocogás. Bezzeg Katniss, aki egész életében csak vadászott és futott, neki nincsen nehéz dolga. De én mindig csak otthon voltam, és a gyógyítással foglalkoztam. Nincs akkora állóképességem, mint neki. De muszáj továbbmennem. Igaz, hogy perzselő a forróság, hogy mindenem izzad, és a szám kissé kiszáradt, de még nem merek megállni. Még ha van bennem erő ahhoz, hogy továbbmenjek, akkor ezt kell tennem. Gyerünk! Néhány percig sétálok, majd újra kocogásra váltok és azzal szórakozom, hogy ütemesen szívom be a levegőt és fújom ki, nehogy túl korán szúrni kezdjen az oldalam.  Aztán ismét sétálok. És kocogok, majd így teszem ezt lassan felváltva, ki tudja, talán a nővérem is ezt javasolná? Minden

áron messzire akarok menni, legalább egy ideig, hogy aztán nyissam ki a hátizsákot. Még nem akarom. És inni sem akarok. Csak két liter vizem van, és azt be kell osztanom. Miért kellett sivatagba tenni bennünket? Nem értem,egyszerűen túlságosan furcsa ez az egész Aréna, a Viadal. Talán korán le akarják zavarni az idei Viadalt? De hát Nagy Mészárlás van, és a győztes húga is szerepel, vajon a nézők mennyire kíváncsiak erre? Hirtelen eszembe jut, hogy akár most is mutathatnak a kamerák. Elvégre egy ideig csak a harcot fogják figyelni, de néha akár minket is, akik már elmentek a Szarutól. A fejem már fájdogálni kezd, a homlokomon izzadság gyöngyözik, és teljesen kifáradtam, de a nagy séta közben egy pillanatra ismét az égre nézek. Talán ott vannak a kamerák. Alig bírom, de egy halvány mosolyt erőltetek az arcomra, amit hamar abba is hagyok. Szerintem ha nem mutatom magam túl nyúzottnak, már az is előny, és valahogy ebben a helyzetben a mosolygás nagy erőfeszítésembe kerül. Nem. Semmi kedvem sincsen ahhoz, hogy mosolyogjak. Ebben a pillanatban hallom, ahogy valami belehasít az eddigi nagy csöndbe, s erre rögtön meg is állok. Az ereimben megdermed a vér, mert azt hiszem, hogy itt van még valaki. Valaki aki ellenség. De ekkor meghallom az ágyúdörgést. Az ágyú. Ez jelzi, hogy vége a harcnak a Bőségszarunál. Egy pillanatra megtorpanok, és mereven hallgatózom, hányszor dörren az ágyú. Tíz. Tizenegy. Tizenkettő. Tizenhárom. És ekkor elhal a hang. Tizenhárom. Ennyien estek ki a játékból eddig. Megborzongok. De vajon kik lehetnek ezek?