22. fejezet I.

Fú, hát ehhez is elérkeztünk. Remélem a múltkori bejegyzéssel sikerült összezavarni titeket, vagy legalább egy kicsit elgondolkodtatni, hogy mik lehetnek az éjfürtök, mire kellhettek, és kinek. Ez egy érdekes fejezet lesz, méghozzá azért mert nem teljesen az Arénában.... ehh... egy álom-szerűség. De, hát kiderül, hogy mi is ez. Na, de mégegy dolog. A játékot sajnos befejezem, illetve itt az oldalon, mert sajnos a versenyzők fele nem válaszolt a kérdésekre. De megértem, mert nekem sincs mostanában sok időm. Na, de akik szeretnének továbbra is kérdéseket, nem akarok kitolni velük, szóval azok írjanak az email címemre, és küldöm nekik tovább a kérdéseket. Oké, nem lesz mellette mezőny, de minden válasz után küldöm a következőt, aztán majd megírom, hogy mennyi lett jó, és még akár ajándékot is csinálok. Szóval, aki így is akar játszani, az írjon! :) Na, de jó olvasást a fejezethez. Kíváncsi vagyok a reakciókra...
                                                                                                                

Érzem, ahogyan a térdeim megrogynak, s a fájdalom lassan szétárad bennem, miközben a szemeim előtt még mindig egy dolog lebeg. A földre írt szöveg.

Drága Prim!

Ha ezt olvasod, mi már nem leszünk itt. Miután elkeveredtünk tőled, Hivatásosak csapdájába kerültünk, és csak ez volt az egyetlen kiút a kínzások elől. Az éjfürtök, amiket megettünk. De, Prim, ne törj össze! Ha szükséged lesz ránk, csak hunyd be a szemed, és képzeld hogy ott vagyunk, és hidd el, ott is leszünk. Ezt a Viadalt már nem mi nyerjük. De te megteheted. Kérlek, tudjuk, hogy képes vagy rá. Nyerd meg a 3. Nagy Mészárlást! Még találkozunk! Örök barátnőid: Sarah és Isabelle.

Hirtelen érzem, hogy a fejem elszédül, s egy hatalmas nagy puffanást hallok. Egy hatalmas puffanást, miközben eltűnik előlem a dzsungel zöld színezete, s helyette mintha egy új világba kerültem volna. Egy nagy folyosón állok. Egy folyosón, melynek az egyik oldala sötét, ahol én vagyok mindent eltakar a szürke homály, de a másik oldala világos, sőt fényes. Mintha ott rejtőznének a csillagok, melyek megvilágítják a helyet. Érzem, ahogy a mellkasomba erős fájdalom nyilall, mintha valaki rajta térdepelne, mikor hirtelen meglátok egy alakot. Tőlem áll néhány lépésnyire, mozdulatlanul, de mintha a tartása nyugodt lenne, olyan földöntúli. Fehér hosszú ruha van rajta, mely szinte örvénylik körülötte, s hosszú, éjfekete haja mögötte lobog. Úgy érzem, mintha valaki erősen a szívembe markolna, s még meg is rángatná, ahogyan ösztönösen a nevén szólítom a lányt.

- Isabelle? – mintha valaki egy nagy gombócot tett volna a torkomba, egy olyan csúnya gombócot, mely miatt a hangom, de még a testem is remegni kezd. Fájdalom, erős fájdalom hasít belém.

- Prim? Te vagy az? – a lány közelebb lép hozzám, s lassan megmarkolja a csuklómat. De az én kezem élettel teli, az övé hideg, olyan hideg, mint a jégcsapok az ereszen. Érzem, hogy lassan könnyek gyűlnek a szemembe, a lány láttán, aki kedvesen rám mosolyog, de még is, mintha nagy fekete szemei máshol járnának.

- Gyere velünk Prim! Kérlek, gyere! – látom, ahogyan kezeivel óvatosan a fényes oldal felé kezd húzni, ahol még egy alak áll, egy kisebb lány. Sarah! Érzem, hogy a fájdalom még erősebben marja a torkomat, ahogyan egy pillanatra megállok, minta a lábaim nem akarnának engedelmeskedni Isabelle nek.

- Nem mehetek. Muszáj…. Muszáj itt maradnom… - érzem, hogy a hangom már túlságosan remeg, mintha képtelen lennék beszélni, ahogyan a lány mosolygó arca egy pillanatra elsötétül. Odaát fényesség ragyog, az

az egyik oldal. A hely, ahova már azok mennek, akik meghaltak az Arénában. Azok helye, akiket kegyetlenül megöltek, de mostantól talán békében nyugodhatnak. De van egy sötét oldal. Ahol még mindig áll a harc, és a csata, azok, akiknek még vissza kell menni az Arénába, és talán idejutnak, talán pedig győznek. De a lányok már nem fognak visszamenni az Arénába. Ők nem.. ők már nem….

- Mi lesz akkor velünk? Hiszen szövetségesek vagyunk? Hova fogunk mi menni? – látom, ahogyan a mindig mosolygó lány arca hirtelen elkomorul, s fekete szemeiben mintha csillogna valami. Úgy érzem magam, mint akinek egy hatalmas nagy kést forgatnának a szívében, s nem hagynák békén. Úgy érzem magam, mintha nekem kéne mondanom valamit, néhány utolsó szót, mielőtt eltűnnek végleg a szemem elől. Félek, ha pislogok egyet, a következő pillanatban már nem lesznek ott, és én nem tudtam nekik elmondani, és megköszönni. El kell búcsúznod Prim. El kell búcsúznod a barátnőidtől.

- Ott majd szép lesz minden. Ha beléptek, akkor minden más lesz. Nem lesz több bánat, és sírás, és nem lesz Aréna sem. Tudom, tudom, hogy ott béke van…. – érzem, hogy a torkomat könnyek mardossák, de folytatom.

- Találkozhatsz Clove-val is. És ott lesztek, s talán figyelni fogtok engem. De… vissza kell mennem. Ha majd ott lesztek a fényben, kérlek néha nézzetek le rám. Gondoljatok azokra a dolgokra, amiket együtt tettünk. Hogy Effien viccelődtünk, s annak idején fent ültünk a fán. Hogy a szimuláció előtt is rettegve támogattuk egymást, és a Hivatásosak elől is elbújtunk. Sok mindenen mentünk keresztül, de együtt tettük meg. Kérlek, ne felejtsetek el engem. Lehet, hogy hamarosan újra találkozunk….. – és ekkor látom, ahogyan Isabelle szeméből kigördül egy könnycsepp, s ráhullik a fekete ruhámra. És ekkor erősen megölelem. Még soha nem öleltem meg a lányt, sőt, még soha nem öleltem meg senkit barátságból. Olyan erősen szorítom meg a karommal, mintha félnék, hogy elmenne, de tudom, hogy ez fog történni. Mert már nem fogom őket élve látni. Nem nevethetünk együtt, nem parodizálhatjuk ki az elnököt, s nem mondhatunk meg egymásnak semmit. Ők nekik itt az út vége, s most új élet vár rájuk, de nekem még nincsen vége. Még vissza kell mennem arra a fekete oldalra. Rájuk már a béke vár, de nekem még nincsen vége. Töbet nem ölelhetjük meg egymást így. Hirtelen a testem remegni kezd, ahogyan Isabelle lassan kibontakozik az ölelésből, s egy utolsó mosolyt küld felém. S megindul egyenesen a fényes rész felé. Hirtelen késztetést érzek, hogy utána kiabáljak, hogy én is odafussak, s velük együtt elmenjek. De tudom, hogy nekem még nincsen vége. Csak összeszorítom az ajkam, s igyekszem megállni, ahogyan a távolban lépdelő lányok felé pillantok. Örökre. Nem fog megszakadni itt semmilyen barátság sem. Érzem, hogy a könnyeim átáztatják az arcomat, ahogyan lassan felemelem a kezem három középső ujját, s a lányok felé tartom. Örökre. Nem érdekel az elnök, Seneca Crane, de nem tehetik ezt velünk. De még éppen van hozzá időm, hogy meghalljak egy hangot. Mielőtt eltűnök innen, erről a helyről, amely talán csak álom, mielőtt visszamennék az Arénába. Mintha a lányok suttognának, mintha mondanának valamit-

- Nyerd meg az Éhezők Viadalát Prim! Hiszünk benne, hogy képes vagy rá!